Kimberly szemszöge
Ajkai vészesen közeledtek enyémekhez. Közel voltam ahhoz, hogy szívrohamot kapjak. Soha életemben nem voltam még ennyire zavarban. Féltem megmozdulni, féltem elhúzódni tőle s féltem attól is, hogy ott helyben az ajkaira tapadjak. Farkas szemet néztünk egy ideig, aztán gyönyörű smaragd szempárjait ajkaimon legeltette. Azt akartam, hogy megcsókoljon. Igen, határozottan erre vágytam, a csókjára. Már túl régóta. Amikor még anno a barát zónába voltunk. Most meg a.. a, fogalmam sincs hogyan is állunk jelent pillanatban. Mintha csak a régi érzések újra szárnyra kaptak volna, pillanatok alatt. Régen nagyon szerettem Harryt. Aztán csak szó nélkül lelépett, mielőtt akármi is lehetett volna kettőnk között. Azóta az életembe lépett Jack is. Akit ma már szívből utálok!
Harry és a kicseszett ajkai közeledtek, majd lassan rátapasztotta enyémekre. Szívem egy szempillantás alatt tűzijátékként robbant. Kezeimet automatikusan, kócos, göndör hajába vezettem fel. Nyelveink csatáztak egymással, évek után először. Azt hiszem, ha tagadni akarnám sem lehetne, hogy régóta vártam erre. Izzadt homloka folyton az enyémet súrolta, de őszintén, nem igazán bántam. Ajkain kissé elváltak egymástól, fülemre apró csókot lehelt, majd miután újra számat vette volna célpontba szemembe nézett, aztán ajkaimra, habozott a döntéssel, hogy újra megcsókoljon-e vagy ne. Végül mint akit kicseréltek volna másodpercek alatt eltűnt az a Harry, akit én kedveltem. Egy embernek, hogy lehetnek ekkora hangulatingadozása, mint neki? Ez nem normális! El lökött magától, mint egy rongyot, mintha én akartam volna oly nagyon megcsókolni, számon kért s szokás szerint veszekedésig fajult az egész.
- Mi a fasz? – förmedt rám. Dühös tekintete mindent vitt. Hogy képzeli, hogy csak úgy számon kér, azért, amit pár perce ő művelt. Utálom őt! Vagy is ez erős túlzás, hogy utálom, sosem tudnám pont őt utálni, bármit is csinál, minden egyes mozdulatával csak jobban beleégeti magát sérült szívembe. Amit utáltam, az a hangulatváltozásai, nem Harryt.
- Te vonsz kérdőre miután megcsókoltál? – üvöltöttem. Fogalmam sem volt róla, miért ordítozok. Lehet azért, mert nem érezhetem tovább édes ajkait vagy mert nagyon feldühített. Azt hiszem, hogy egyszerre mindkettő miatt. - Mindig is egy faszfej voltál, Styles! – folytattam. Utalva ezzel a régebbi incidensekre is. Nem reagált semmit. Elsuhant mellettem, válla neki ütközve enyémnek, ezzel ismét meglökve engem, de ezúttal jobban megtudtam tartani az egyensúlyom, mint az előbb. Miközben ment, az egyik polcról bal kezével lesöpört mindent, a tárgyak, amik lesöpört a polcról, abban a momentumban hangos csattanással jelezték, hogy a földre zuhantak. Idegesen a hajába túrt, ezt követően a konyhába igyekezett, ahova én is követtem. Kivett a szekrényből egy poharat, majd tele töltötte vízzel és megitta. A poharat szinte a kezeivel törte össze, ledobta a földre, s még kisebb darabokra tört össze. Rezzenéstelen arccal bámultam, ahogy dühét próbálja levezetni. Örültem, hogy nem engem ütött meg. Mikor fogott egy tányért és neki dobta a falon logó tükörnek, ami abban a pillanatban eltört, s a szilánkjai a földön terültek el. Ez volt az a pillanat, mikor könnyeim utat törtek maguknak.
- Neked orvosi segítség kell! – mondtam monoton hangon miközben könnyeimet törölgettem le. Kezét ökölbe szorította, ezzel tompítva az így is veszélyesen dühös állapotát.
- Ne mondd meg, hogy mi kell nekem! – üvöltötte torka szakadtából. Sosem láttam ilyennek. Mintha egy pszichopata állna előttem.
- Mi a jóságos isten történt veled? Harry, kérlek nyugodj le! A szomszédok ki fogják hívni a rendőrséget! Te nem ilyen voltál, Harry, miért szívódtál fel két éve csak úgy? Hm? – feltettem a legfontosabb kérdést, ami már két esztendeje gyötör.
- Leszarom a rendőrséget!
- Válaszolj, Harry! – éreztem rajta, hogy utolsó kérdésemet messze kerülni akarja. De nem hagyom ilyen könnyen. Jogom van tudni, legalább is azt hiszem.
- Ha jól tudom, már említettem neked, hogy ha eljön az idő megtudod. De ez nem az a pillanat, és most hagyj magamra! – kérte vagy is inkább parancsolta kissé már higgadtabb hangnemben.
- Harry, kérlek.
- A kurva életbe már! – sziszegi fogai közül. Figyelembe sem véve engem, hátat fordított nekem aztán hidegen elsétált. Láthatóan nagyon keresett valamit. A kanapéról vadul dobálta le a párnákat, miközben rózsaszín, ívelt ajkai közül kicsúszott egy-egy káromkodás. - Hol a picsában van a pólóm – kiabálta el magát. Kérdése nem igazán hangzott rendes kérdésnek. Bal kezét idegesen végig vezette göndör fürtjein, egy pillanatra megállt, rám emelte zöld szemeit, mintha pár másodpercig elkalandozott volna valamin. Azt hiszem ennyire még soha nem volt dühös, mint ezen az éjjelen. Fekete pólóját végül az ajtó melletti kis sarokban találta meg. Felhúzta, csupasz, tetoválással borított felsőtestén, a fogasról levette a kabátját, majd magára kapta nemes egyszerűséggel. El akart menni, de mi előtt erre esélye lett volna, megállítottam.
- Most meg hova mész? Ez az, gyerünk, menekülj csak el a problémáid elől úgy, mint ahogy régen is tetted! Gyerünk, Styles, menj csak, tűnj el ismét két évre aztán csak bukkanj fel a semmiből és forgasd fel az életem fenekestül! – céloztam a hirtelen felbukkanására. Hangom rémisztően nyugodt volt, ami még engemet is meglepett. Viszont belül mintha egy bomba lenne bennem, ami hamarosan kitörni készül. Felbosszantott a hanyag magatartása, hogy szavaimat csak úgy lenyelte s még csak annyira sem méltatott, hogy kibökjön egy "sajnálom"-ot.
- Befejezted? – szólalt meg végül. Az ajtóban állt, érzelemmentes tekintettel, itta minden szavamat. Gúnyosan felnevettem.
- Tudod mi vagy te? Egy gyáva féreg! Igen, egy gyáva patkány vagy, Harry! – meg sem vártam míg kinyögne valamit helyette azonnal válaszoltam kérdésemre. Végre felszabadultnak éreztem magam, hogy kimondhattam ezeket a szavakat.
- Rohadtul semmit nem tudsz! – emelte fel a hangját közben egyre közelebb ért hozzám. Hátrálni kezdtem, de nem tudtam mivel hátam neki ütközött a falnak. Harry pillanatok alatt már előttem is állt, majd a fülembe súgott. - Ha tudnád, nem ezt mondanád, de nem tudod, szóval inkább fogd be a csinos kis pofikádat! – lehelete csiklandozta a fülem mögötti érzékeny területet. Majd hátrálni kezdett és kilépett az ajtón. Azt hiszem ennél összezavartabb már nem is lehetnék.
Miután elmentem lezuhanyozni és kissé megpróbáltam lehiggadni, elkezdtem feltakarítani a törött poharakat, tányérokat és egyéb dolgokat, amiket Harry eltört. Biztosan nem venné jó néven, ha még mindig ugyan olyan állapotban hevernének a földön, mint mikor elment. Már vagy másfél órája történt a "kis" vitánk, azóta nem hallottam róla. Minden esetre remélem, hogy semmi baja nem történt. Hajnali öt óra van,és én egész éjjel egy pillanatra sem hunytam le fáradt szemeim. Úgy ahogy gondolom Harry sem. A szobámban voltam, az ablakon kibámulva töltöttem unalmas perceimet, mikor a bejárati ajtó egy óriásit csapódott be. Harry.
Hallom ahogyan a lépcsőn jön felfele miközben össze vissza öhm..énekel?
- Kimberly, drágám,olyan gyönyörű vagy. – mire észbe kaptam már a szoba ajtaja előtt állt, dörömbölve. Óh, édes istenem ez részeg! -Mhmm a formás popsid, úgy bele raknám a farkam! – énekli, hallom közben néhol elneveti magát. - Engedj be, nyisd ki az ajtót, szerelmem! – az ajtóhoz siettem, hogy el kussoljon, hisz a többieket felkeltené.
- Te totál részeg vagy! – csattanok rá, amint kinyitom az ajtót. - Menj a szobádba és feküdj le. – még mindig nem mozdult, ugyan ott állt, ajaka szélén kaján vigyor játszadozott. Igen, részeg volt!
- Nem vagyok részeg. – jelenti ki, mire közelebb akar jönni, de majdnem orra bukik. - Na jó, talán egy kicsit sokat ittam, de nem vagyok részeg. – mondja komolyan, de végét elneveti. Majd ismét próbálkozik felém jönni. Túl közel került hozzám, de akár részeg akár nem, egyszerűen elbűvöl akárhányszor megpillantom.
- Harry. – nyögöm ki, mivel vészesen közel hajolt számhoz. Nem szól semmit, ehelyett forrón megcsókol. Jaj ne! Elakartam tolni de nem hagyta. Nyelve bejutásért könyörgött, amit én hamarosan meg is adtam.
- Szeretlek.
Harry és a kicseszett ajkai közeledtek, majd lassan rátapasztotta enyémekre. Szívem egy szempillantás alatt tűzijátékként robbant. Kezeimet automatikusan, kócos, göndör hajába vezettem fel. Nyelveink csatáztak egymással, évek után először. Azt hiszem, ha tagadni akarnám sem lehetne, hogy régóta vártam erre. Izzadt homloka folyton az enyémet súrolta, de őszintén, nem igazán bántam. Ajkain kissé elváltak egymástól, fülemre apró csókot lehelt, majd miután újra számat vette volna célpontba szemembe nézett, aztán ajkaimra, habozott a döntéssel, hogy újra megcsókoljon-e vagy ne. Végül mint akit kicseréltek volna másodpercek alatt eltűnt az a Harry, akit én kedveltem. Egy embernek, hogy lehetnek ekkora hangulatingadozása, mint neki? Ez nem normális! El lökött magától, mint egy rongyot, mintha én akartam volna oly nagyon megcsókolni, számon kért s szokás szerint veszekedésig fajult az egész.
- Mi a fasz? – förmedt rám. Dühös tekintete mindent vitt. Hogy képzeli, hogy csak úgy számon kér, azért, amit pár perce ő művelt. Utálom őt! Vagy is ez erős túlzás, hogy utálom, sosem tudnám pont őt utálni, bármit is csinál, minden egyes mozdulatával csak jobban beleégeti magát sérült szívembe. Amit utáltam, az a hangulatváltozásai, nem Harryt.
- Te vonsz kérdőre miután megcsókoltál? – üvöltöttem. Fogalmam sem volt róla, miért ordítozok. Lehet azért, mert nem érezhetem tovább édes ajkait vagy mert nagyon feldühített. Azt hiszem, hogy egyszerre mindkettő miatt. - Mindig is egy faszfej voltál, Styles! – folytattam. Utalva ezzel a régebbi incidensekre is. Nem reagált semmit. Elsuhant mellettem, válla neki ütközve enyémnek, ezzel ismét meglökve engem, de ezúttal jobban megtudtam tartani az egyensúlyom, mint az előbb. Miközben ment, az egyik polcról bal kezével lesöpört mindent, a tárgyak, amik lesöpört a polcról, abban a momentumban hangos csattanással jelezték, hogy a földre zuhantak. Idegesen a hajába túrt, ezt követően a konyhába igyekezett, ahova én is követtem. Kivett a szekrényből egy poharat, majd tele töltötte vízzel és megitta. A poharat szinte a kezeivel törte össze, ledobta a földre, s még kisebb darabokra tört össze. Rezzenéstelen arccal bámultam, ahogy dühét próbálja levezetni. Örültem, hogy nem engem ütött meg. Mikor fogott egy tányért és neki dobta a falon logó tükörnek, ami abban a pillanatban eltört, s a szilánkjai a földön terültek el. Ez volt az a pillanat, mikor könnyeim utat törtek maguknak.
- Neked orvosi segítség kell! – mondtam monoton hangon miközben könnyeimet törölgettem le. Kezét ökölbe szorította, ezzel tompítva az így is veszélyesen dühös állapotát.
- Ne mondd meg, hogy mi kell nekem! – üvöltötte torka szakadtából. Sosem láttam ilyennek. Mintha egy pszichopata állna előttem.
- Mi a jóságos isten történt veled? Harry, kérlek nyugodj le! A szomszédok ki fogják hívni a rendőrséget! Te nem ilyen voltál, Harry, miért szívódtál fel két éve csak úgy? Hm? – feltettem a legfontosabb kérdést, ami már két esztendeje gyötör.
- Leszarom a rendőrséget!
- Válaszolj, Harry! – éreztem rajta, hogy utolsó kérdésemet messze kerülni akarja. De nem hagyom ilyen könnyen. Jogom van tudni, legalább is azt hiszem.
- Ha jól tudom, már említettem neked, hogy ha eljön az idő megtudod. De ez nem az a pillanat, és most hagyj magamra! – kérte vagy is inkább parancsolta kissé már higgadtabb hangnemben.
- Harry, kérlek.
- A kurva életbe már! – sziszegi fogai közül. Figyelembe sem véve engem, hátat fordított nekem aztán hidegen elsétált. Láthatóan nagyon keresett valamit. A kanapéról vadul dobálta le a párnákat, miközben rózsaszín, ívelt ajkai közül kicsúszott egy-egy káromkodás. - Hol a picsában van a pólóm – kiabálta el magát. Kérdése nem igazán hangzott rendes kérdésnek. Bal kezét idegesen végig vezette göndör fürtjein, egy pillanatra megállt, rám emelte zöld szemeit, mintha pár másodpercig elkalandozott volna valamin. Azt hiszem ennyire még soha nem volt dühös, mint ezen az éjjelen. Fekete pólóját végül az ajtó melletti kis sarokban találta meg. Felhúzta, csupasz, tetoválással borított felsőtestén, a fogasról levette a kabátját, majd magára kapta nemes egyszerűséggel. El akart menni, de mi előtt erre esélye lett volna, megállítottam.
- Most meg hova mész? Ez az, gyerünk, menekülj csak el a problémáid elől úgy, mint ahogy régen is tetted! Gyerünk, Styles, menj csak, tűnj el ismét két évre aztán csak bukkanj fel a semmiből és forgasd fel az életem fenekestül! – céloztam a hirtelen felbukkanására. Hangom rémisztően nyugodt volt, ami még engemet is meglepett. Viszont belül mintha egy bomba lenne bennem, ami hamarosan kitörni készül. Felbosszantott a hanyag magatartása, hogy szavaimat csak úgy lenyelte s még csak annyira sem méltatott, hogy kibökjön egy "sajnálom"-ot.
- Befejezted? – szólalt meg végül. Az ajtóban állt, érzelemmentes tekintettel, itta minden szavamat. Gúnyosan felnevettem.
- Tudod mi vagy te? Egy gyáva féreg! Igen, egy gyáva patkány vagy, Harry! – meg sem vártam míg kinyögne valamit helyette azonnal válaszoltam kérdésemre. Végre felszabadultnak éreztem magam, hogy kimondhattam ezeket a szavakat.
- Rohadtul semmit nem tudsz! – emelte fel a hangját közben egyre közelebb ért hozzám. Hátrálni kezdtem, de nem tudtam mivel hátam neki ütközött a falnak. Harry pillanatok alatt már előttem is állt, majd a fülembe súgott. - Ha tudnád, nem ezt mondanád, de nem tudod, szóval inkább fogd be a csinos kis pofikádat! – lehelete csiklandozta a fülem mögötti érzékeny területet. Majd hátrálni kezdett és kilépett az ajtón. Azt hiszem ennél összezavartabb már nem is lehetnék.
Miután elmentem lezuhanyozni és kissé megpróbáltam lehiggadni, elkezdtem feltakarítani a törött poharakat, tányérokat és egyéb dolgokat, amiket Harry eltört. Biztosan nem venné jó néven, ha még mindig ugyan olyan állapotban hevernének a földön, mint mikor elment. Már vagy másfél órája történt a "kis" vitánk, azóta nem hallottam róla. Minden esetre remélem, hogy semmi baja nem történt. Hajnali öt óra van,és én egész éjjel egy pillanatra sem hunytam le fáradt szemeim. Úgy ahogy gondolom Harry sem. A szobámban voltam, az ablakon kibámulva töltöttem unalmas perceimet, mikor a bejárati ajtó egy óriásit csapódott be. Harry.
Hallom ahogyan a lépcsőn jön felfele miközben össze vissza öhm..énekel?
- Kimberly, drágám,olyan gyönyörű vagy. – mire észbe kaptam már a szoba ajtaja előtt állt, dörömbölve. Óh, édes istenem ez részeg! -Mhmm a formás popsid, úgy bele raknám a farkam! – énekli, hallom közben néhol elneveti magát. - Engedj be, nyisd ki az ajtót, szerelmem! – az ajtóhoz siettem, hogy el kussoljon, hisz a többieket felkeltené.
- Te totál részeg vagy! – csattanok rá, amint kinyitom az ajtót. - Menj a szobádba és feküdj le. – még mindig nem mozdult, ugyan ott állt, ajaka szélén kaján vigyor játszadozott. Igen, részeg volt!
- Nem vagyok részeg. – jelenti ki, mire közelebb akar jönni, de majdnem orra bukik. - Na jó, talán egy kicsit sokat ittam, de nem vagyok részeg. – mondja komolyan, de végét elneveti. Majd ismét próbálkozik felém jönni. Túl közel került hozzám, de akár részeg akár nem, egyszerűen elbűvöl akárhányszor megpillantom.
- Harry. – nyögöm ki, mivel vészesen közel hajolt számhoz. Nem szól semmit, ehelyett forrón megcsókol. Jaj ne! Elakartam tolni de nem hagyta. Nyelve bejutásért könyörgött, amit én hamarosan meg is adtam.
- Szeretlek.
Sziasztok! Hát meg érkezett a 18.fejezet, nem tudom mit írjak róla, remélem tetszett és leírjátok majd a véleményeteket.☺ Illetve sajnálom a késést! x ❤
