Prológus

Harry szemszöge

Visszaemlékezés

2012. november.19. New York. délután 14.32.

- Jaj a francba már Kimmy. Még mennyi ruhát próbálsz fel? – ordítottam Kimberlynek, miután a suliból elrángatott, hogy ruhát vegyen magának. Nem egy osztályba járunk, sőt még csak nem is egy évfolyam társak vagyunk. Nem mondhattam nemet neki, hisz ő a legjobb barátom. Bár ez lehet kissé bizar, de ő az egyetlen ember, aki szinte majdnem mindent tud rólam. Már vagy két és fél órája egy flancos csajos butikban vagyunk, és mindenféle ruhákat próbál. Már a faszom is kivan. 

- Csak tíz percet adj még Harold. – kiabálta vissza nekem az öltözőből. Annyira sajnálom Kimberlyt, hogy hazugságban él. Mivel az apja az én anyámmal csalta. Igen, ez sajnos igaz. De hála az égnek már nem. Mivel az az undorító féreg lekoptatta az anyámat. Aki azóta is ki van. Állandóan italhoz nyúl, hogy megkönnyebbülhessen. Nem szeretném Kimberlyt ezzel felzaklatni.Nem szeretem látni, amikor kiborul. Olyankor mindig össze szorul a szívem. Fogalmam sincs miért.

- Na milyen? – lépett ki az öltözőből, és mutatott egy újabb ruhára, amit magára varázsolt. Nem számoltam, de szerintem ez a mai napon a hatvanadik ruha lehet rajta. De kétségtelen, hogy ez áll rajta a legjobban. A szám szinte 'o' alakot formált.

- Wow. Gyönyörű! – mondtam elismerően, és egyben őszintén.

- Akkor azt hiszem ezt a ruhát veszem meg a holnapi bálra. – csiripeli. De én csak a formás fenekére tudok összpontosítani. Olyan tökéletes. - Hey Harry, mehetünk? – int egyet a kezével fejem előtt, ezzel kizökkentve engem mocskos fantáziámból.

- Mi? Persze. – válaszoltam.

Haza vittem Kimberlyt. Megbeszéltük, hogy holnap látjuk egymást, és beültem vissza az autómba, majd egészen hazáig süvítettem. Leparkoltam a házunk előtt, majd beléptem a házba. Fura és egyben zavaros volt minden. Úgy látszott, hogy senki nincs otthon, még is a televízió szólt a nappaliban és az ajtó is nyitva volt amikor haza értem. Ez totál fura. Azt tudom, hogy Gemma dolgozik. Anya, ő meg hát csak anya. Biztosan elfelejtette kikapcsolni a tévét, és bezárni az ajtót, amikor elment otthonról.

Miután már nagyon megéheztem, a konyha felé igyekeztem. De ami ott fogadott az egy életre a fejembe fog vésődni. Akár a tetoválás, soha senki nem fogja tudni eltűnttetni az elmémből azt rémes képsort. Ahogy az anyám holtan feküdt a padlón. Oda rohantam hozzá, körülötte mindenféle erős gyógyszerek hevertek. Annyira kétségbeesett voltam, hogy az már fájdalmas. A nevén szólítottam, ordítottam, megütöttem, de semmi haszna nem volt. Nem kelt fel. Majd végül a mellkasára estem és ott zokogtam tovább. És tudtam, hogy ki ennek a szörnyű esetnek az okozója. Felültem, majd letöröltem az ujjaimmal  a könnyeimet. És akkor megígértem anyámnak, hogy soha senkit nem fogok szeretni. Már mint nőnemű lényt. És megfogadtam azt, ami ma már az élet célom.

- Esküszöm neked anyám, hogy tönkre teszem a White-okat! – majd felálltam és elviharoztam. A bosszú kezdetét vette...