23. fejezet - Baleset

Harry szemszöge

Nem, egyszerűen nem bírok magammal a közelében, minden nap egyre bolondabbá tesz. Mikor valaki azt vágja a fejemhez, hogy örült vagyok, sosem tiltakozom, tényleg az vagyok valamilyen szinten. Örülten szeretem ezt a lányt már elég régóta. És ez, minden egyes nap csak növekszik. Fáj, nagyon fáj, hogy nem lehetek az az ember, akinek összejön minden, gondtalanul él. Én csak szeretek egy lányt, olyan nagy bűn ez? Azt akarom, hogy ő is szeressen, nem a sajnálatára van szükségem, hanem a szívére. A francba is már! 

Motoromon ülve azon gondolkoztam, hogy juthattam el idáig. Hátrapillantottam Louisra, aki pár lépéssel odébb állt a versenyzőktől, kezeit dzsekijének zsebébe gyömöszölte a hideg ellen. Egy biztató mosolyt küldött felém, de nem volt erőm viszonozni sem. A többiek szinte egyszerre ugrottak fel motorjukra. 

Egy idegesítő hangot hallottunk mind, ami azt jelentette elkezdődött a verseny. A lábammal minden erővel, amivel rendelkeztem nyomtam a gázt. Ilyenkor mindig felülkerekedik az emberen a verseny szellem, és azon van, hogy mindenkit lealázzon. Ezzel én is így vagyok. Eluralkodott rajtam a nyerni akarás. A szél erősen belekapott rakoncátlan tincseimbe, a látásomat némileg akadályozta, de nem érdekelt. Győzni akartam! A tömeg fülsüketítő üvöltözése csak növelte az adrenalint, hallottam, ahogyan páran a nevemet sikítják, ami azt jelentette bíztak a győzelmemben. Még jobban ösztönzött, hogy figyelmemet csak is az előttem lévő útra tereljem.
Két kör volt vissza a verseny leintéséig, és eddig én vezettem, sajnos túl korán örültem. Mindössze egy pillanatra történt, hogy kipillantottam, megláttam, ahogy Liam és Zayn valamin veszekednek. Leolvastam Liam szájáról, hogy azt mondta "Kimberly" és ekkor nem érdekelt semmi, nem érdekelt, hogy én nyerek-e vagy sem, csak az, hogy megtudjam min veszekednek és miért említették meg Kimberlyt. Leakartam állítani a motort, semmivel sem törődve, de mikor jött egy éles kanyar elcsúsztam, hamarosan a motor üléséről a kemény aszfalton landoltam. Az utolsó, amit hallottam a közönség dermedt kiabálása, és ahogy felém rohannak vagy ezren. Aztán minden elsötétült.

Kinyitottam a szemeimet, a kórház illata futótűzként csapta meg orromat, ezzel egy fintort kiváltva belőlem. Körülnéztem, ahol a falak mindenütt fehérek voltak, félelmetes volt. Nem is hinnéd, hogy mennyire ijesztő tud lenni egy ilyen hely, addig, amíg át nem éled, hogy itt legyél. Egy szobában voltam bent, ahol egy ágy volt, amin éppen feküdtem. Egyik karomból egy tű lógott ki, amit egy mozdulattal, talán meggondolatlanul húztam ki onnan. Megfogtam minden testrészemet, leellenőrizve, hogy mindenem megvan-e. Nyakam körül kisebb fájdalmat éreztem, ami minden perccel jobban növekedett. Felültem, megforgattam fejemet, hátha ezzel enyhül a fájdalom a nyakam környékén, de nem jártam sok sikerrel. Elakartam hagyni a kórházi szobát, viszont három alak megállított abban. Louis, Zayn és talán egy orvos.

- Miért kelt fel? – jött beljebb, kezében lévő papírra firkantott valamit, majd ismét megszólalt. - Örülhet, hogy nem tört el semmije, főleg a nyaka! – ekkor a nyakamhoz kaptam és összeráncolt szemöldökkel néztem Louisra és Zaynre, akik csak bólogattak.

- De nem történt semmi baj. Holnap haza mehet, az éjszakát itt kell töltenie.

- Nem maradok itt!

- De itt fog!

- Nem fogok itt maradni! – emeltem fel a hangomat, hajamba túrtam, vettem egy mély levegőt és hozzá tettem - hálás vagyok a segítségért, komolyan! De nem fogok itt maradni, azt hiszem ha túléltem akkor megleszek a házamban is!

- Várjatok meg az autóban. – mondta Zayn, majd tovább állt az orvossal. Louis és én kisétáltunk a kórházból, és beültünk az autóba, amivel idehoztak, amíg Zaynre várunk.

- Jé, haver! Kész csoda hogy épségben megúsztad. Azt hittük feldobod a talpad! – nevetgélt jókedvűen Lou, mire csak alig láthatóan megforgattam a szemeim.

- Liam, Niall?

- Ők haza mentek, hátha ott lesz Ki.. mármint, igen, haza mentek.

- Louis, ha elkezdtél valamit, folytasd is!

- Zayn úgy érkezett meg a versenyre, hogy azt mondta Kimberly elment. – és ekkor döbbentem rá, hogy Zayn és Liam valószínűleg ezen vitatkoztak annyira. Elment volna azok után, amiket ígért nekem? Az érzelmeim összevissza kavarogtak.

- De nyugi, már a keresésére indultak. – tette hozzá mielőtt bármit is mondhattam volna. Nem, nem kell őt keresni. Úgy is tudtam, hogy kapni fog az alkalmon és elmegy. Megértem. Mindenki ezt tette volna a helyében. Viszont bosszant, hogy olyanokat ígérgetett nekem, aztán pedig lelép. Hazudott. De végül is, én mondtam neki, ha meggondolja magát, az ajtó nyitva áll. És ő meggondolta magát, amitől belül ordítok.

- Nem kell keresni, én engedtem el. Szólj nekik, hogy hagyják abba a keresést és menjenek haza, fura egy nap volt, és úgy érzem magam mint akin átment egy vonat, szóval csak pihenni szeretnék én is. – a távolba meredtem, és gondolkoztam, miért tette? Na jó, ez a leghülyébb kérdés, hát nyilvánvaló! Eközben Zayn bepattant a volán mögé majd elindultunk.

- A doki azt mondta, nem vállal érted felelősséget, amiért nem töltötted ott az éjszakát. – látom Zayn semmitmondó arcát és azon gondolkozom, érek-e még valamit? Fontos vagyok-e még valakinek? - De, felírt valami szart, amivel kenheted azt az idióta gödröcskés arcodat meg a horzsolásokat. – tette hozzá, aztán a kezembe nyomta.

- Kösz.

Amikor megérkeztünk hallottam, mikor Louis felhívta Niallt és azt mondta neki, jöjjenek haza. A szobám felé mentem, ahol azonnal az ágyba vetettem magam. Milyen jó lenne, ha most itt lenne mellettem. -gondoltam. Akármennyire is fáradt voltam, egy kiadós fürdésre vártam ez a nap után. Beálltam a zuhany alá, és hagytam hogy a vízcseppek beterítsék testem minden kis szegletét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ejtettem el pár kosza könnycseppet, nem féltem, nem volt miért. Senki nem láthatta, és ennek örültem. Mint egy idióta kislány, aki a zuhany alatt sír, mert elhagyta a barátja. Testem köré csavartam a törülközőt, és kiléptem a zuhany fülkéből. Megfogtam egy másik törülközőt, amivel néhányszor megtöröltem vizes hajamat. Megálltam a tükör előtt és megvizsgálgattam a karcolásokat az arcomon. Nem is olyan vészesek. Vissza tértem a szobába, de ekkor egy ismerős alak tűnt fel a szobám ajtajában, kezében ezer csomaggal. Szívem kihagyott egy ütemet, lélegzet elállító volt.

- Istenem, hallottam a többiektől mi történt! – dobta le a táskákat a kezéből, és odafutott hozzám, arcomat elemezte, ujjait végig húzta a legnagyobb seben, mire felszisszentem, ekkor elmosolyodott és megcsókolta. Istenem, annyira elveszítem a józanságom a közelében. – Jól vagy? Ugye nem komoly baleset volt? Jézusom, hogy történt? – kérdéseivel tovább bombázott.

- Miért vagy itt? Azt hittem elmentél. – hátrébb léptem és hangom csengett a szomorúságtól.

- Mi? Dehogy is! Haza mentem, szerettem volna tudatni a családommal, hogy jól vagyok, és elhoztam a lényeges cuccaimat. – mutatott az előttünk heverő táskákra.

- Szóval..öhm, izé.. Mindegy. – nem tudtam semmi értelmeset kinyögni, elvesztettem az irányítást a gondolataim felett. Néztük egymást, mikor úgy döntött, hogy neki esik az ajkaimnak. Meglepett a csókja, de nem bántam egyáltalán. Amint realizáltam mit is művelünk egyből viszonoztam. Kihúztam a hajgumiját a hajából, lerántottam róla a dzsekijét, ő pedig lenyomott az ágyra, a csókunk csak egyre szenvedélyesebb lett, teljesen beindultam tőle. Rám ült, szoknyája alól kilátszott a bugyija, és ekkor mindössze egy törülköző és egy bugyi választott el minket egymástól.

22. fejezet - Közelség

- Miért akarnál segíteni nekem, mikor annyi szörnyűséget műveltem, veled?

- Miért kérdezed ezt? 

- Én kérdeztelek előbb! – szememet forgattam gyerekes mondatára, ezért úgy döntöttem válaszolok a kérdésére. De mit kéne mondanom? Miért akarok ennyire segíteni neki? Még magam sem tudom.

- Mert szükséged van a segítségre. Mindenkinek szüksége van a segítségre, Harreh – gyenge kifogás, hisz ha teljesen őszinte akartam volna lenni, akkor valami mást mondtam volna. Amiben egyáltalán nem vagyok biztos, ezért meghagyom magamnak. Egyébként is nem akarom, hogy ez miatt is megváltozzon ismét, nem akarom, hogy az a durva, arrogáns és félelmetes fazon legyen, bár nem tudom, de bármikor előjöhet ez az énje, ha begurul. De most már nincs az az isten, amiért meghátrálnék. 

- Most kaptad a lehetőséget, hogy végre elmenj innen, amit az első perctől kezdve vársz, és azt mondod vissza utasítod miattam? Hogy segíts? Nekem? Nem vagyok örült vagy hasonlók, Kimberly. – igaza volt. Nem örült, amit én is tudtam, de meg kell tanulnia kezelni az érzelmeit, azokat kontrollálni és a megfelelőképp kimutatni az embereknek. Illetve a régi sérelmeit el kell engednie, én pedig segíteni akarok neki ebben, mert fontos számomra. Szemeivel eközben felnyársalt, úgy nézett. 

- Igen, azt mondom, és tudom, tudom, hogy nem vagy örült! Tudod, hogyan értettem. – lassan bólintott, kezeivel végig szántott haján, mintha idegesnek vagy feszültnek tűnt volna. Szemeivel engedélyt kért, hogy közelebb léphessen hozzám, amit megadtam neki. Ekkor ismét egy forró ölelésbe részesített. Jól esett. Jól esett az ölelése, amit évek óta nem éreztem. 

- Sajnálom.. – fülembe suttogta a szavakat, alig hallhatóan, de hallottam. Elmosolyodtam. 

- Mindenki hibázik. 

Az ölelést megszakítva nézett szemembe, csillogtak zöld szemei, felfedeztem pár könnycseppet bennük. Sírt? Oh. 

- Szeretlek. – szavaira megdermedtem. Nem számítottam rá, hogy ismét mondani fogja. Ismeretlen és fura érzés volt ezt hallani a szájából, olyan valóságos még is hihetetlen. 

- Ne mondd ezt! 

- Még is miért ne? Mit kéne mondanom, ha tényleg ezt érzem? – emelte feljebb a hangját kétségbeesetten. Annyira megakartam nyugtatni, vagy csókolni, igen, megcsókolni! De nem lehet. Újra magához húzott, mentolos leheletét saját számban éreztem, annyira közel volt arcunk egymáshoz, és a testünk. Pár percig farkas szemet néztünk egymással, ami egyébként hosszú óráknak tűnt. Arcát tanulmányoztam, ami hibákkal is hibátlan volt. Ő ugyan ezt tette. Felmérte minden apró részletét arcomnak. Évek óta nem voltunk ilyen közel a másikhoz. Hátrálni kezdtem, de ő nem lépett el mellőlem, jött utánam. Hamarosan a falnak ütközött a hátam, mikor már nem volt menekvés. Már nem féltem tőle, közelsége még is megrémisztett. Még jobban előre furakodott,ha ez lehetséges volt. Jóformán rajtam feküdt, éreztem magamon minden porcikáját. Nekem nyomta magát ezzel jelezve, hogy ott lent is beindultak a dolgok. Kirázott a hideg, gyomrom pedig bukfencet hányt. Hogy az örömben vagy valami más miatt volt-e, nem tudom. Viszont ha tagadni akarnám sem tudnám elrejteni, hogy tetszett a helyzet. Ki tudja mi történt volna még, meddig mentünk volna el, ha Niall nem zavarja meg a varázst. 

- Hé, Hazz, oh nem tudtam, hogy-

- Mi az? – kérdezte Harry, viszont ugyan úgy állt, mint eddig, még mindig meg nem szakítva a szemkontaktust velem. Illetve még mindig nekem préselte magát. 

- Öhm, izé, húsz perc múlva pályán kell lenned! – hangján hallani lehetett, hogy az amit, lát avagy a látvány amit nyújtunk neki, összezavarja. De nem hibáztatom, engem is ingerültté tett a szituáció.

- Mindjárt megyek. 

- Rendben. 

- Niall, kimehetsz! – mondta a göndör hajú fiú barátjának, mikor mindketten éreztük még mindig a jelenlétét. Hallottuk, amint az ajtó becsukódik ezzel jelezve, hogy már nincs itt. Nem sokkal később teljesen elhúzódott tőlem, a szekrényhez sétált, ahonnan egy fehér pólót vett ki, amit magára kapott miután levette magáról azt, amiben eddig volt. Engem pedig ott álltam az ágy mellett, a falnál teljesen heves és ingerlékeny állapotban. Nem beszélt. Nem mondott semmit arról, hogy az előbb még is mit műveltünk. Úgy döntöttem, majd én megtöröm a csendet. 

- Versenyed lesz megint? – kérdeztem ellépve a faltól, leültem az ágyra őt figyelve. Nem említettem meg én sem az előbbi fogalmam sincs mit csináltunk. 

- Aha. – huh, micsoda részletesen válaszolt. Mintha valami megint nem lenne rendben.

- Ha esetleg meggondolnád magad, az ajtó nyitva áll, elmehetsz. – miután elkészült, odajött hozzám, arcon puszilt, majd magamra hagyott a gondolataimmal.

21. fejezet - "Elengedlek"

Kimberly szemszöge

Napok teltek el azóta, mióta Harryvel csúnyán össze vesztünk. Nem is beszélgettünk azóta. Már ha lehet beszélgetésnek nevezni azt, amit mi szoktunk csinálni. Teljesen őszintén, nem tudom hogy gyűlöletet vagy valami más fajta érzéseket táplálok Harry iránt. Egyszerűen csak annyira zavaros személyiség. Megszállott és manipulatív. Félek, hogy képes lesz rá, hogy teljesen átmossa az agyamat, akaratom ellenére. Harry nem jó ember. Tönkre akar tenni, már hogy volna jó ember? Még mindig nem értem, hogy válhatott ekkora szörnyeteggé az a fiú, aki egykor a legjobb barátom volt és, aki a világon a legcukibb volt, senkinek nem tudott volna ártani. És mi van most? Kitudja hány embernek esett bántódása, csak azért mert ő részegen összevert valakit, vagy akár józanon is. Nem tudom mit kéne gondolnom vagy éreznem. Az egyik oldalam rohadtul gyűlöli őt, viszont a másik ragaszkodik a sötétséghez, ami benne van. Oktalanul, de vonz magához mágnesként. 

Fogalmam sincs, mit gondolhat, mit érezhet, mit miért csinál. Semmit nem tudok. Nem tudom, hogy az évek teljesen érzéketlenné tették-e, vagy maradt benne cseppnyi jóság. Mikor bevallotta az érzéseit megdöbbentem, azóta is sokkol a tudat, hogy miket mondott nekem az nap éjjel. Már ha igazak voltak. A szívem egyszerre olvadt el és tört darabjaira. Hinni akartam neki és túltenni mindenen magamat, új lapokkal kezdeni mindent, de nem megy, egyszerűen nem. Bementem a fürdőszobába, és vagy két órán át a lehajtott vécé tetején ültem, gondolkozva. 

Az agyam csak úgy kattogott, ezernyi új szökési terven agyalva, viszont az összes halálra volt ítélve, lehetetlen elmenekülni előle úgy, hogy ne találjon rád, nem lehetséges, de az is át rohant a gondolataimban, mi lenne, ha megpróbálnám megszelídíteni Harryt? Vissza hozni a régi énjét? Mi van akkor, ha még nem veszett ügy? Nem tudhatom, amíg meg nem bizonyosodom róla. Teljesen nyilvánvaló, hogy van egy kötelék a szívem és Harry között, egy megmagyarázhatatlan érzés, amely ragaszkodik hozzá, amely nem képes rá, hogy elengedje őt. Beszélnem kell vele, hátha esetleg meglágyul, csak egy szikrányit is. Harry szobája felé vettem az irányt, muszáj normálisan kommunikálnom vele. Át szeltem a lépcsőket, és már az ismert ajtó felé vettem az irányt. Kopogtam. Nincs válasz. Ismét kopogtam egyet, de mikor nem jött semmi akkor úgy döntöttem benyítok.

- Nem mondtam, hogy bejöhetsz. – kezdte egyből lekezelően, rám sem pillantott. Picit bántott a hangstílusa.

- Nem mondtam, hogy elrabolhatsz, még is megtetted, szerintem ez így fair! – magabiztosnak éreztem magam abban a percben, amiért volt erőm és bátorságom ennyire nyersen válaszolni neki. Szavaimra kisebb sóhajt engedett ki, majd felállt az asztalától, ahol eddig ült. Kezeiben szorongatott számomra ismeretlen papírokat. Eddig még nem is nézett rám, vagy akár a szemeimbe.

- Mi van? Mit akarsz?

- Harry, tudni szeretném az igazságot! Kérlek, mindent mondj el!

- Igazságot? Huh? – mintha nem tudná miről is beszélek..

- Tudni akarom, sőt követelem, hogy miért teszed ezt velem! Mondd, miért? Miért raboltál el? Miért viselkedsz úgy velem, mint egy utolsó kutyával? Esetleg az eszedbe sem jutott én mit érzek?

- Ha elmondanám úgy sem nekem hinnél. – rám emelte zöld szemeit, most először, mióta beléptem a szobájába. Fájdalmat és kicsi csalódottságot fedeztem fel benne. Hirtelen minden harag elszállt, csak megakartam ölelni őt, láttam a szemeiben, hogy szüksége van egy ölelésre.

- Harry, én megérte-

- Nem, nem értenéd meg, nagyon nem! – hangja egy oktávval magasabb lett. - Kurvára megakartalak ölni téged, érted? Olyan miatt, amit nem is te műveltél! – megdöbbentett, amit mondott, bár nem számítottam sokkal jobbra. Kezeit idegesen végig vezette göndör hajzuhatagán. Olyan szívesen beletúrnék.

- Értem. – dehogy értem. Melyik normális ember akarná megölni az egykori legjobb barátját? Csak az, ami valamilyen betegségben szenved. De próbáltam nyugodt maradni, már amennyire lehetséges az egy ilyen szituációban.

- Még mindig megakarod tenni? – kérdeztem félve a választól.

- Nem. – erőltetetten rám mosolygott, mintha kellett volna. Miért érzem azt, hogy talán az elmúlt pár napban Harry a változás legapróbb jeleit mutatja? Elhatároztam, hogy bármi is történt vele a múltban, én segíteni fogok neki megtalálni önmagát. Megérdemli, még ha nem is úgy bánik velem, mint ahogy kellene. Mindenkinek jár a második esély az életben. Lassan, de magabiztosan oda lépkedtem mellé, mintha nagyra nőtt gyerekre bámultam volna, akinek egyetlen vágya van; hogy törődjenek vele. Látszott rajta, hogy az elmúlt napok megviselték őt, megszeppent és ha jól látom félénk lett. Teljesen kifordult magából. De az is lehetséges, hogy ez a vihar előtti csend. Megfogtam az állát és felemeltem, úgy éreztem magam mintha én lennék a karakán férfi, míg ő az ártatlan kislány. Szemeibe bámult, ahogy én is az övéibe. Akármennyire is elkúrt helyzetben voltunk, gyönyörű és meghitt pillanat volt. És ekkor megöleltem. Habozva bár, de vissza ölelt, szorosan a mellkasára vont. Ölelkezve hallgattuk egymás szívverését perceken át, de ekkor megszólalt, ezzel megtörve a varázst.

- Kimberly, sajnálok mindent! Tényleg, tiszta szívből, már nem akarlak bántani téged sem senkit. Szabad vagy, elengedlek!

- Nem megyek el. Segíteni fogok neked! – teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam. Segíteni fogok neki elüldözni a sötétséget a lelkéből. Jobbat érdemel ettől a pocsék élettől!

Vajon mi történt Harryvel? 
Már csak pár rész van a befejezésig, ha csak úgy nem döntötök, hogy legyen második évad :) 
All the love, Rami

[Nézzetek be a másik blogomba is; Spilt]