22. fejezet - Közelség

- Miért akarnál segíteni nekem, mikor annyi szörnyűséget műveltem, veled?

- Miért kérdezed ezt? 

- Én kérdeztelek előbb! – szememet forgattam gyerekes mondatára, ezért úgy döntöttem válaszolok a kérdésére. De mit kéne mondanom? Miért akarok ennyire segíteni neki? Még magam sem tudom.

- Mert szükséged van a segítségre. Mindenkinek szüksége van a segítségre, Harreh – gyenge kifogás, hisz ha teljesen őszinte akartam volna lenni, akkor valami mást mondtam volna. Amiben egyáltalán nem vagyok biztos, ezért meghagyom magamnak. Egyébként is nem akarom, hogy ez miatt is megváltozzon ismét, nem akarom, hogy az a durva, arrogáns és félelmetes fazon legyen, bár nem tudom, de bármikor előjöhet ez az énje, ha begurul. De most már nincs az az isten, amiért meghátrálnék. 

- Most kaptad a lehetőséget, hogy végre elmenj innen, amit az első perctől kezdve vársz, és azt mondod vissza utasítod miattam? Hogy segíts? Nekem? Nem vagyok örült vagy hasonlók, Kimberly. – igaza volt. Nem örült, amit én is tudtam, de meg kell tanulnia kezelni az érzelmeit, azokat kontrollálni és a megfelelőképp kimutatni az embereknek. Illetve a régi sérelmeit el kell engednie, én pedig segíteni akarok neki ebben, mert fontos számomra. Szemeivel eközben felnyársalt, úgy nézett. 

- Igen, azt mondom, és tudom, tudom, hogy nem vagy örült! Tudod, hogyan értettem. – lassan bólintott, kezeivel végig szántott haján, mintha idegesnek vagy feszültnek tűnt volna. Szemeivel engedélyt kért, hogy közelebb léphessen hozzám, amit megadtam neki. Ekkor ismét egy forró ölelésbe részesített. Jól esett. Jól esett az ölelése, amit évek óta nem éreztem. 

- Sajnálom.. – fülembe suttogta a szavakat, alig hallhatóan, de hallottam. Elmosolyodtam. 

- Mindenki hibázik. 

Az ölelést megszakítva nézett szemembe, csillogtak zöld szemei, felfedeztem pár könnycseppet bennük. Sírt? Oh. 

- Szeretlek. – szavaira megdermedtem. Nem számítottam rá, hogy ismét mondani fogja. Ismeretlen és fura érzés volt ezt hallani a szájából, olyan valóságos még is hihetetlen. 

- Ne mondd ezt! 

- Még is miért ne? Mit kéne mondanom, ha tényleg ezt érzem? – emelte feljebb a hangját kétségbeesetten. Annyira megakartam nyugtatni, vagy csókolni, igen, megcsókolni! De nem lehet. Újra magához húzott, mentolos leheletét saját számban éreztem, annyira közel volt arcunk egymáshoz, és a testünk. Pár percig farkas szemet néztünk egymással, ami egyébként hosszú óráknak tűnt. Arcát tanulmányoztam, ami hibákkal is hibátlan volt. Ő ugyan ezt tette. Felmérte minden apró részletét arcomnak. Évek óta nem voltunk ilyen közel a másikhoz. Hátrálni kezdtem, de ő nem lépett el mellőlem, jött utánam. Hamarosan a falnak ütközött a hátam, mikor már nem volt menekvés. Már nem féltem tőle, közelsége még is megrémisztett. Még jobban előre furakodott,ha ez lehetséges volt. Jóformán rajtam feküdt, éreztem magamon minden porcikáját. Nekem nyomta magát ezzel jelezve, hogy ott lent is beindultak a dolgok. Kirázott a hideg, gyomrom pedig bukfencet hányt. Hogy az örömben vagy valami más miatt volt-e, nem tudom. Viszont ha tagadni akarnám sem tudnám elrejteni, hogy tetszett a helyzet. Ki tudja mi történt volna még, meddig mentünk volna el, ha Niall nem zavarja meg a varázst. 

- Hé, Hazz, oh nem tudtam, hogy-

- Mi az? – kérdezte Harry, viszont ugyan úgy állt, mint eddig, még mindig meg nem szakítva a szemkontaktust velem. Illetve még mindig nekem préselte magát. 

- Öhm, izé, húsz perc múlva pályán kell lenned! – hangján hallani lehetett, hogy az amit, lát avagy a látvány amit nyújtunk neki, összezavarja. De nem hibáztatom, engem is ingerültté tett a szituáció.

- Mindjárt megyek. 

- Rendben. 

- Niall, kimehetsz! – mondta a göndör hajú fiú barátjának, mikor mindketten éreztük még mindig a jelenlétét. Hallottuk, amint az ajtó becsukódik ezzel jelezve, hogy már nincs itt. Nem sokkal később teljesen elhúzódott tőlem, a szekrényhez sétált, ahonnan egy fehér pólót vett ki, amit magára kapott miután levette magáról azt, amiben eddig volt. Engem pedig ott álltam az ágy mellett, a falnál teljesen heves és ingerlékeny állapotban. Nem beszélt. Nem mondott semmit arról, hogy az előbb még is mit műveltünk. Úgy döntöttem, majd én megtöröm a csendet. 

- Versenyed lesz megint? – kérdeztem ellépve a faltól, leültem az ágyra őt figyelve. Nem említettem meg én sem az előbbi fogalmam sincs mit csináltunk. 

- Aha. – huh, micsoda részletesen válaszolt. Mintha valami megint nem lenne rendben.

- Ha esetleg meggondolnád magad, az ajtó nyitva áll, elmehetsz. – miután elkészült, odajött hozzám, arcon puszilt, majd magamra hagyott a gondolataimmal.