23. fejezet - Baleset

Harry szemszöge

Nem, egyszerűen nem bírok magammal a közelében, minden nap egyre bolondabbá tesz. Mikor valaki azt vágja a fejemhez, hogy örült vagyok, sosem tiltakozom, tényleg az vagyok valamilyen szinten. Örülten szeretem ezt a lányt már elég régóta. És ez, minden egyes nap csak növekszik. Fáj, nagyon fáj, hogy nem lehetek az az ember, akinek összejön minden, gondtalanul él. Én csak szeretek egy lányt, olyan nagy bűn ez? Azt akarom, hogy ő is szeressen, nem a sajnálatára van szükségem, hanem a szívére. A francba is már! 

Motoromon ülve azon gondolkoztam, hogy juthattam el idáig. Hátrapillantottam Louisra, aki pár lépéssel odébb állt a versenyzőktől, kezeit dzsekijének zsebébe gyömöszölte a hideg ellen. Egy biztató mosolyt küldött felém, de nem volt erőm viszonozni sem. A többiek szinte egyszerre ugrottak fel motorjukra. 

Egy idegesítő hangot hallottunk mind, ami azt jelentette elkezdődött a verseny. A lábammal minden erővel, amivel rendelkeztem nyomtam a gázt. Ilyenkor mindig felülkerekedik az emberen a verseny szellem, és azon van, hogy mindenkit lealázzon. Ezzel én is így vagyok. Eluralkodott rajtam a nyerni akarás. A szél erősen belekapott rakoncátlan tincseimbe, a látásomat némileg akadályozta, de nem érdekelt. Győzni akartam! A tömeg fülsüketítő üvöltözése csak növelte az adrenalint, hallottam, ahogyan páran a nevemet sikítják, ami azt jelentette bíztak a győzelmemben. Még jobban ösztönzött, hogy figyelmemet csak is az előttem lévő útra tereljem.
Két kör volt vissza a verseny leintéséig, és eddig én vezettem, sajnos túl korán örültem. Mindössze egy pillanatra történt, hogy kipillantottam, megláttam, ahogy Liam és Zayn valamin veszekednek. Leolvastam Liam szájáról, hogy azt mondta "Kimberly" és ekkor nem érdekelt semmi, nem érdekelt, hogy én nyerek-e vagy sem, csak az, hogy megtudjam min veszekednek és miért említették meg Kimberlyt. Leakartam állítani a motort, semmivel sem törődve, de mikor jött egy éles kanyar elcsúsztam, hamarosan a motor üléséről a kemény aszfalton landoltam. Az utolsó, amit hallottam a közönség dermedt kiabálása, és ahogy felém rohannak vagy ezren. Aztán minden elsötétült.

Kinyitottam a szemeimet, a kórház illata futótűzként csapta meg orromat, ezzel egy fintort kiváltva belőlem. Körülnéztem, ahol a falak mindenütt fehérek voltak, félelmetes volt. Nem is hinnéd, hogy mennyire ijesztő tud lenni egy ilyen hely, addig, amíg át nem éled, hogy itt legyél. Egy szobában voltam bent, ahol egy ágy volt, amin éppen feküdtem. Egyik karomból egy tű lógott ki, amit egy mozdulattal, talán meggondolatlanul húztam ki onnan. Megfogtam minden testrészemet, leellenőrizve, hogy mindenem megvan-e. Nyakam körül kisebb fájdalmat éreztem, ami minden perccel jobban növekedett. Felültem, megforgattam fejemet, hátha ezzel enyhül a fájdalom a nyakam környékén, de nem jártam sok sikerrel. Elakartam hagyni a kórházi szobát, viszont három alak megállított abban. Louis, Zayn és talán egy orvos.

- Miért kelt fel? – jött beljebb, kezében lévő papírra firkantott valamit, majd ismét megszólalt. - Örülhet, hogy nem tört el semmije, főleg a nyaka! – ekkor a nyakamhoz kaptam és összeráncolt szemöldökkel néztem Louisra és Zaynre, akik csak bólogattak.

- De nem történt semmi baj. Holnap haza mehet, az éjszakát itt kell töltenie.

- Nem maradok itt!

- De itt fog!

- Nem fogok itt maradni! – emeltem fel a hangomat, hajamba túrtam, vettem egy mély levegőt és hozzá tettem - hálás vagyok a segítségért, komolyan! De nem fogok itt maradni, azt hiszem ha túléltem akkor megleszek a házamban is!

- Várjatok meg az autóban. – mondta Zayn, majd tovább állt az orvossal. Louis és én kisétáltunk a kórházból, és beültünk az autóba, amivel idehoztak, amíg Zaynre várunk.

- Jé, haver! Kész csoda hogy épségben megúsztad. Azt hittük feldobod a talpad! – nevetgélt jókedvűen Lou, mire csak alig láthatóan megforgattam a szemeim.

- Liam, Niall?

- Ők haza mentek, hátha ott lesz Ki.. mármint, igen, haza mentek.

- Louis, ha elkezdtél valamit, folytasd is!

- Zayn úgy érkezett meg a versenyre, hogy azt mondta Kimberly elment. – és ekkor döbbentem rá, hogy Zayn és Liam valószínűleg ezen vitatkoztak annyira. Elment volna azok után, amiket ígért nekem? Az érzelmeim összevissza kavarogtak.

- De nyugi, már a keresésére indultak. – tette hozzá mielőtt bármit is mondhattam volna. Nem, nem kell őt keresni. Úgy is tudtam, hogy kapni fog az alkalmon és elmegy. Megértem. Mindenki ezt tette volna a helyében. Viszont bosszant, hogy olyanokat ígérgetett nekem, aztán pedig lelép. Hazudott. De végül is, én mondtam neki, ha meggondolja magát, az ajtó nyitva áll. És ő meggondolta magát, amitől belül ordítok.

- Nem kell keresni, én engedtem el. Szólj nekik, hogy hagyják abba a keresést és menjenek haza, fura egy nap volt, és úgy érzem magam mint akin átment egy vonat, szóval csak pihenni szeretnék én is. – a távolba meredtem, és gondolkoztam, miért tette? Na jó, ez a leghülyébb kérdés, hát nyilvánvaló! Eközben Zayn bepattant a volán mögé majd elindultunk.

- A doki azt mondta, nem vállal érted felelősséget, amiért nem töltötted ott az éjszakát. – látom Zayn semmitmondó arcát és azon gondolkozom, érek-e még valamit? Fontos vagyok-e még valakinek? - De, felírt valami szart, amivel kenheted azt az idióta gödröcskés arcodat meg a horzsolásokat. – tette hozzá, aztán a kezembe nyomta.

- Kösz.

Amikor megérkeztünk hallottam, mikor Louis felhívta Niallt és azt mondta neki, jöjjenek haza. A szobám felé mentem, ahol azonnal az ágyba vetettem magam. Milyen jó lenne, ha most itt lenne mellettem. -gondoltam. Akármennyire is fáradt voltam, egy kiadós fürdésre vártam ez a nap után. Beálltam a zuhany alá, és hagytam hogy a vízcseppek beterítsék testem minden kis szegletét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ejtettem el pár kosza könnycseppet, nem féltem, nem volt miért. Senki nem láthatta, és ennek örültem. Mint egy idióta kislány, aki a zuhany alatt sír, mert elhagyta a barátja. Testem köré csavartam a törülközőt, és kiléptem a zuhany fülkéből. Megfogtam egy másik törülközőt, amivel néhányszor megtöröltem vizes hajamat. Megálltam a tükör előtt és megvizsgálgattam a karcolásokat az arcomon. Nem is olyan vészesek. Vissza tértem a szobába, de ekkor egy ismerős alak tűnt fel a szobám ajtajában, kezében ezer csomaggal. Szívem kihagyott egy ütemet, lélegzet elállító volt.

- Istenem, hallottam a többiektől mi történt! – dobta le a táskákat a kezéből, és odafutott hozzám, arcomat elemezte, ujjait végig húzta a legnagyobb seben, mire felszisszentem, ekkor elmosolyodott és megcsókolta. Istenem, annyira elveszítem a józanságom a közelében. – Jól vagy? Ugye nem komoly baleset volt? Jézusom, hogy történt? – kérdéseivel tovább bombázott.

- Miért vagy itt? Azt hittem elmentél. – hátrébb léptem és hangom csengett a szomorúságtól.

- Mi? Dehogy is! Haza mentem, szerettem volna tudatni a családommal, hogy jól vagyok, és elhoztam a lényeges cuccaimat. – mutatott az előttünk heverő táskákra.

- Szóval..öhm, izé.. Mindegy. – nem tudtam semmi értelmeset kinyögni, elvesztettem az irányítást a gondolataim felett. Néztük egymást, mikor úgy döntött, hogy neki esik az ajkaimnak. Meglepett a csókja, de nem bántam egyáltalán. Amint realizáltam mit is művelünk egyből viszonoztam. Kihúztam a hajgumiját a hajából, lerántottam róla a dzsekijét, ő pedig lenyomott az ágyra, a csókunk csak egyre szenvedélyesebb lett, teljesen beindultam tőle. Rám ült, szoknyája alól kilátszott a bugyija, és ekkor mindössze egy törülköző és egy bugyi választott el minket egymástól.