2.Fejezet - Senki nem hisz nekem.

**********

Csak ültem és vártam arra, hogy a szüleim ki jöjjenek az igazgatótól. Idegességemben a körmeimet rágtam, nem tudtam, hogy oda bent mi történhetett. És azt sem tudtam, hogy miket mondanak rólam, még megvédeni sem tudtam magamat. A hosszas várakozás alatt be nyúltam a farzsebembe és elővettem a telefonomat. Majd a táskám legmélyebb bugyraiból a fülhallgatómat is előkotorásztam. Nem volt kedvem, a saját dalaimat hallgatni, ezért a rádióra bíztam a zene kiválasztását. Közben pedig nagyon feszült voltam. A rádiós azt mondta, hogy most jöjjön egy megnyugtató dal,Lana Del Ray - Summertime Sadness című dala. Hát remélem, hogy egy kicsit lenyugtat ez a dal.  Miközben a zenét hallgattam már a refrén a fülembe mászott minden bajomat elengedtem csak énekeltem a dalt magamban. Azt hiszem ez a dal pár pillanatra elfeledtette velem a problémákat. Hirtelen egy ajtó csapódás hozott vissza a rideg valóságba.
- Rendben, köszönjük, hogy szólt! – hallottam a fülem sarkából az ismerős hangokat. Majd aztán a lépteket amik egyre jobban közelítettek felém.
- Kimberly White! Remélem nyomós indokod volt, hogy ezt művelted! – mondta nekem anya, akinek a szemei fel tudtak volna nyársalni engem.
- De hát nem én tettem! Nem hisztek nekem ti sem?
- Szeretnénk hinni neked, de bizonyítékok vannak arra amit műveltél. Vagy is ellened szól minden! – szórta a szavakat apa, aki sokkal higgadtabb volt mint anyám,aki még mindig úgy nézett rám, mint akit utál.
- Mellesleg megbuktál irodalomból! – egy női kar nyúlt az arcom után. Sikeresen megpofozva engem, az arcom szinte égett a fájdalomtól.
-Szégyent hoztál ránk Kim, érted? Szégyent! – most biztos vagyok benne, hogy apa is élve megnyúzott volna.
- De hát miért nem értitek meg, hogy Jade műve volt! Soha nem füveztem, főleg nem az iskolában! Igen igaz, hogy irodalomból meg húztak de a másik fele egy kicsit sem igaz! Mi a szarért nem hisztek nekem? – üvöltöttem.
- Amióta Jackel vagy, minden megváltozott! A tanulásod hanyatlott és még drogos ügyekbe is bele keveredtél! – mondta apa érzelem mentesen.
- Ez nem igaz! Erről nem Ő tehet! Őt ne keverjétek bele! Kérlek. – léptem egy lépésnyivel közelebb anyához, remélve, hogy ő hisz nekem.
- Egy szégyen vagy! Nem is akarok egy utcán közlekedni veled! – tolt el magától. Azt mondta, hogy egy szégyen vagyok?
- Anya ne mond ezt!
- Ez az igazság! Te nem vagy a lányom, az én lányom nem ilyen volt!
- Te tisztában vagy azzal, hogy most miket vágsz a fejemhez?
- És te tisztában vagy avval, hogy felfüggesztettek a viselkedésed miatt? – szólt közbe egy férfi hang a veszekedésünkbe.
- De apa, hisz ha felfüggesztettek az csak maximum egy hét, annyi ki jár nekem is.
- Nem Kimberly, ki rúgtak az iskolából! Nem járhatsz többet ide! Miután verekedtél és drogoztál, bármit is hoztunk a védelmedre, nem hatott a tanárokra. – éreztem a szavain, hogy undorodik tőlem ős is akárcsak anya.
Reagálni nem tudtam, mert megfogták a karomat és kirángattak az autóhoz. Beültem a hátsó ülésbe és csendben el kezdtem zokogni. Miért érdemlem ezt? Senkinek nem ártottam, még is ezt kapom. A haza felé tartó út egy örökké valóságnak tűnt. Hozzám sem szóltak. Mindig is tudtam, hogy Jade utál engem, de hogy ennyire? Ez azért durva volt tőle is! Remélem most boldog, hogy elérte a célját azzal, hogy ki rúgtak a suliból és, hogy a szüleim egy szót sem váltanak velem. Ó, bár itt lenne velem most Jack. Mikor haza érkeztünk, a szüleim tíz percet sem voltak a lakásban, mert sittek vissza a munkába. Ahonnan miattam kellett el jönniük. Milyen ironikus, nem de? A nappali felé vettem az irányt a szobámból, de a lépcső felső fokán meg álltam. Fél füllel hallottam ahogy anyáék oda súgják a személyzet összes tagjának, hogy semmilyen látogatót nem fogadhatok, illetve a házat sem hagyhatom el. De nekem találkozom van Jackel ma este, a francba! Fel futottam vissza a szobámba. Akkor is a barátommal töltöm a mai napot! Már épp a szökésemet terveztem amikor a személyzet egyik tagja jött be hozzám.
- Minden rendben kisasszony? – kérdezte Lisa az egyik szobalány. Nem is értettem, hogy dolgozhat nálunk hisz ha jól tudom csak egy évvel idősebb tőlem. Még tanulnia kellene. Azt hiszem, hogy kedvelem őt, beszéltem vele egy párszor és nagyon kedves lánynak bizonyult.
- Ugyan már Lisa. Hisz egy idősek vagyunk, nem vagyok én olyan öreg, hogy asszonynak szólítsanak. Csak simán Kimberly vagyok. Egyébként mondhatni minden rendben van. – de hogy van rendben, ki vagyok.
- Rendben Kimberly. – mosolygott.
- Lisa!  – kiabáltam utána mikor ki akart menni. - Segítenél nekem? – a tervem részesévé szeretném tenni őt.
- Persze kisasszony! – már megint kisasszony, a fenébe. - Vagyis Kimberly. – javította ki magát.
- Lisa, gondolom hallottál a mai nap történéseiről. De tudnod kell, hogy nem én tettem.
- Tudom Kimberly, maga, vagy is te tudom, hogy nem lennél képes ilyesmire.  – amint ki mondta ezeket a szavakat megnyugodtam. Végre valaki aki nekem hisz!
- Akkor segíts nekem megszökni a mai estére!  – tértem a lényegre. A szemei majd ki estek a helyükről, a meglepődöttségtől. - Lisa. – csettintettem egyet az orra alatt, hogy magához térjen.
- Me..megszökni?  – dadogta zavarodottságában.
- Igen, ha te segítesz nekem senki nem fogja megtudni. Ígérem ha le is bukok téged nem rántalak magammal! Esküszöm.
- Rendben, de még is mit kéne tennem?
- Tereld el a többiek figyelmét, és ne engedd, hogy bárki is a szobámba jöjjön. Csupán mond azt nekik, hogy téged kértelek meg, hogy senkit ne engedjek be. Illetve, hogy senkit nem akarok látni. – magyaráztam neki a dolgokat. De közben rá eszméltem arra, hogy háromszor mondtam el neki, hogy senkit ne engedjen a szobám közelébe. Azt hiszem kezdek begolyózni.
- Talán menni fog.  – vakargatta meg a nyakát a barna hajú lány. Szemei, amit fekete szemceruzával emelt ki, félelmet sugárzott.
- Ne aggódj Lisa, sietni fogok. Muszáj látnom Jacket! – láttam amint a szája mosolygásra kész a kijelentésemtől. Közelebb léptem hozzá és megpusziltam az arcát. - Köszönöm. – majd fogtam a táskámat bele dobáltam amire szükségem lehetne. Még egy utolsót vissza pillantottam a szobámban lévő barna hajú lányra és ki léptem az ajtón. A hátsó ajtó felé közeledtem. Szép lassan, óvatosan lenyomtam a kilincset és ki léptem az utcára. Először az utamat Amy felé vettem. Muszáj beszélnem a legjobb barátnőmmel. Valakinek ki kell öntenem a sebzett lelkemet. Az utcán sétáltam mikor leintettem egy taxit, mivel ha gyalog mentem volna túl sok időbe teltlne, ami nekem jelen pillanatban nincs.
- Hová vihettem a kisasszonyt? – kérdezte udvariasan. A francba  a folytonos kisasszonyozással!
- Charterhouse Street utcába vigyen, kérem. – elindította a motort és már süvítettünk is. Most már nagyon megbántam, hogy nem hoztam el magammal a bőrkabátomat. Hisz Londonban vagyunk, ahol az időjárás nem épp a meleg felé hajlik. Nem volt épp a legjobb dolog egy szál vékony hosszú ujjúba eljönni. Éppen azon morfondíroztam, hogy kéne egy kabátot kölcsön kérnem Amytől, amikor a sofőr megszólalt.
- Megérkeztünk hölgyem. – fordult hátra és küldött egy megnyugtató mosolyt felém. Ki fizettem a fuvart, és illedelmesen elköszöntem. Majd elindultam Amy háza felé. Eléggé ijesztő tud lenni ez az utca sötétedéskor. Bár amikor világos nagyon is barátságos. Célpontba vettem az ajtót és erőteljesen megnyomtam a csengőt. Úgy erős két percet várhattam, amire az ajtó kinyílott és Amy gyönyörű arca fogadott.
- Kimberly? – kérdezte úgy, mint aki még soha életében nem látott volna.
- Annyira hiányoztál! Muszáj beszélnem valakivel, aki szeret és támogat – öleltem meg őt. De ő nem viszonozta az ölelésemet. - Valami baj van Amy? – néztem rá aggódó tekintettel.
- Miért csináltad?
- Mégis miről beszélsz? – fogalmam sincs miről beszélhet.
- Miért drogoztál, majd ütötted meg Jadet? – hangján érzékeltem, a felháborodottságot.
- Ja, hogy az. Azt hittem valami másról beszélsz.
- Még mindig nem válaszoltál!
- De hát nem én tettem! Jade csinálta az egészet úgy, hogy utána rám kenhesse az egészet. – magyaráztam.
- Nem értem, hogy tehetted ezt. Azt hittem te más vagy, te rendes vagy, de nem. Csalódtam benned Kimbery.  – mondta majd a kezét a szeméhez emelte és a könnyeit törölgette. Mi a franc? Ő sem hisz nekem? 
- Te ezt most totál komolyan gondoltad? – nevettem ki őt.
- Hogy tudsz ezen nevetni?
- Hinned kell nekem Am.  – fogtam meg a karját.
- Nem megy. Hagyj békén. – elhúzta a karját, majd rám csukta az ajtót. Mi a picsa? Ezt most komolyan gondolta? Képes azt feltételezni rólam, hogy ilyenekre lennék képes? Nagyot csalódtam Amyben. A legjobb barátnőmben. Milyen ironikus.